A nemzeti ünnepen

Tisztelt Ünneplő Közönség, Hölgyeim és Uraim, Kedves Vendégeink!

Párizs és Bécs után 1848. március 15-én Magyarország is föltámadt. Ez ódákra ihlette az ifjú Ibsent, Heinét és másokat, hiszen a legtovább a 48-as magyar ifjak tartották magasra az európai forradalmak zászlaját. „Magyarország úgy állott akkor a világ előtt, mint az állami és emberi jogok legfiatalabb, legfényesebb, legmerészebb bajvívója. Csodagyermek produkciója volt ez, miként Petőfi Sándor is csodagyermeke volt egy csodagyermek-nemzetnek, mely még ma is sínyli ezt a maga zseniális fiatalkorát.” – írta Ady Endre (Piros és Fekete, 1910).

Mit üzenhet március 15-e, mit jelent a forradalom ma, és mit tud mindezekről a felnövekvő nemzedék? Nos, azt hiszem, nem lehetnek illúzióink. A jelek pedig azt mutatják, hogy 10-15 év múlva még kevesebbet fognak tudni. Hiszen ma a jelenlegi szellemi diktátoroknak nem is céljuk, nem is érdekük az, hogy gyermekeink tisztában legyenek múltunkkal, történelmünkkel, példát adó elődeinkkel. Sok mai általános iskolást kérdezve hamarabb tudjuk meg a Formula 1 bajnokság éllovasainak nevét, mint a magyar szabadságharc kivégzett tábornokainak névsorát. Nem menthetjük fel magunkat, felnőtteket sem, mert mi tehetünk erről.

„Ha majd a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán” – vágyakozik Petőfi, a zseni. Sajnos még mára sem teljesült kívánsága. Hiszen a televíziókból és rádiókból manapság nem a szellem napvilága ragyog ránk. Ellenkezőleg – és ennek nagy szerepe van a mentális válságban, a szellemi kiüresedésben – az olcsó tömegcikk, a kultúrszemét, a színvonaltalan bulvár áraszt el minket.

„Húsz-harminc év óta még tréfás tapsokat is hiába áhítunk már a világtól, a kultúrás nemzetektől…”. Ady Endre 1910-ben írott szavait akkor nem vették komolyan elutasítói, mert nem jelszavakban, ígéretekben, hanem hazában és nemzetben, forradalomban gondolkodott. Gondolkodott – mondom – és éppen ez az, amit mindig gyűlöltek azok, akik orránál fogva akarták vezetni és megvezetni a nemzetet.

Ady Endre idézett írásának az a címe, hogy Petőfi nem alkuszik. Így kell legyen ma is. A költőzseni, aki mindörökre fiatal maradt, így él köztünk lobogva, feloldódva a forradalomban. Soha nem áltatott és nem tévesztett meg senkit. Az volt, amit tett, és az maradt, aki volt.

De mit is ünnepelhetnénk március 15-én, ha nem a forradalmat, a kiállást, a szabadság és függetlenség utáni olthatatlan vágyakozást? Azt, ami a gondolkodó ember sajátja: a szabadság eszméjét és az azért való tenni vágyást, cselekvést. A magyar nép sokszor volt képes példát adni ebből: hol forradalommal, hol békés úton bizonyította, a szárnyaló és kiteljesedő gondolat szabadságot, a tettrekészség sikert, a kiállás és szókimondás meghallgatást szül. A magyarok számtalanszor megmutatták, hogy nem lehet egyoldalúan, hazug módon, következmények nélkül félrevezetni, megalázni ezt az országot. Mint ahogy azt is kinyilvánították időről-időre: hiába próbálják elnyomni a hangját, az ország népe képes kimondani, amit gondol. Hiába próbálják lebeszélni arról, hogy kiáltson, ha kell, nem tudják megakadályozni ebben. Így volt 1848-ban, majd bő egy évszázaddal később, de találunk erre példát napjainkban is. Napjainkban, ezen a tavaszon, amikor valami mintha látszana kivirágozni. Most, amikor csakis a nemzeti szolidaritás, a felelős gondolkodás és kiállás vezetheti új utakra hazánkat. A szolidaritás, amely ébredni, éledni látszik.

Mit is jelent a szolidaritás? Azt, hogy kiállunk az igazságos megoldás mellett, még akkor is, ha kifejezett, nyomós érdekünk nem fűződik hozzá. Azt, hogy végre elvetjük, mindörökre száműzzük az önzést. Azt, hogy az irigység helyett az összefogás vezérli tetteinket. Azt, hogy a nemzedékek – idősek és fiatalok – együtt mutatják meg: nem lehet őket kijátszani egymás ellen, a különféle érdekek mentén. És mit is jelent a felelős gondolkodás és kiállás? Azt, hogy felismerjük: részt kell vennünk a fontos döntések meghozatalában. Azt, hogy az érdekek helyét átveszik az értékek.

Az eltelt 160 év alatt újabb és újabb történelmi lehetőségek mellett mentünk el, az egyet nem értés, a lemondás, a napi meghátrálások okán. Egy számtalanszor megalázott, kifosztott, de jövőjében a dicsőségesebb múltját kereső ország készül ünnepre. Csak az összefogás és az önbecsülés segíthet megtalálni azt, amit keresünk. Ma, az úgynevezett „jó társaságban” nem szokás forradalmakról beszélni, nem illik hivatkozni a hazára, de annál inkább a világpolgárságra. A mi igazi hivatkozásunk azonban csak a sokak által galád módon kisajátított és elárult értékeken alapulhat: a szociális érzékenységen, a demokrácián, vagy egyszerűen az igazmondáson. Kizárólag ezeken keresztül értelmezhető két mindig fontos támpontunk: a hazaszeretet és az egyetemes értékek tisztelete.

Minden kiállás, minden kimondott szó, ami értünk van és nem ellenünk, ami a nemzet javát szolgálja, minden megóvott kórház, iskola és óvoda, minden megtanult dal és költemény közelebb visz az igazmondáshoz. Mert nincs más út, csak ez az egy. Mert ezt parancsolja az 1848-as forradalomra való emlékezés.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

2008. november 6.