Felavatták a Budapestről kitelepítettek emlékművét

Az ünnepségre a budafoki templomok harangzúgással hívták az emlékezőket, majd ökumenikus istentiszteletet tartottak a zsúfolásig megtelt evangélikus templomban. Ünnepélyesen bevitték a templomba a Történelmi Vitézi Rend zászlóit, s elhangzott a a „Mint a szép hűvös patakra a szarvas kívánkozik” kezdetű gyönyörű egyházi ének. Az ökumenikus istentiszteleten Fülöp Ákos katolikus pap, Nagy Péter református és Solymár Gábor evangélikus lelkész szolgált. Megjelent Rétvári Bence, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkára, Boross Péter, a Szabadságharcosokért Közalapítvány elnöke, Mádi Jenő, a POFOSZ országos elnöke, Jankovics Marcell, a Nemzeti Kulturális Alap elnöke, Németh Zoltán országgyűlési képviselő, Szabolcs Attila polgármester, valamint Helmut Kollig bonni kerületi polgármester, a német testvérváros vezetője.

A templomkertben több százan gyűltek össze. Közösen énekelték a Himnuszt, majd Szabolcs Attila polgármester köszöntötte a megjelenteket. Rámutatott arra, hogy sokszor beszéltek a holokauszt borzalmairól, de évtizedekig hallgattak a kommunista diktatúra bűntetteiről, többek közt a svábok kitelepítéséről és az osztályellenségként megbélyegzett értelmiségiek, katonatisztek és köztisztviselők internálásáról.

Rétvári Bence államtitkár hangsúlyozta, hogy az elmúlt években sok olyan emlékmű készült, amelyek sosem lettek közkedveltek, de a kitelepítettekre emlékeztető budafoki műalkotást már a nemzeti összefogás jegyében avathatják fel. Az államtitkár kiemelte, hogy egy év alatt sokat erősödött a társadalmi háló szövete. Január elsején végre búcsút mondunk az 1949-es alkotmánynak: új jövő kezdődik az új alaptörvénnyel – fűzte hozzá.

Jókai Anna író drámai beszédben elevenítette fel a kitelepítést, rámutatva, hogy egész családokat hurcoltak el, időseket és gyermekeket is, s akik befogadták őket, azok is üldözöttek voltak. A kitelepítetteket megfosztották családi otthonuktól, amit mind a mai napig nem kaptak vissza. Kitért arra, hogy a három részből álló emlékmű - V. Majzik Mária Magyar Örökség Díjas művész alkotása - jelképekkel összegzi a tragikus eseményeket. A két oldalsó kőtáblán marhavagonból rémülten kitekintő emberek elevenítik fel a kitelepítés borzalmát, egyik sorstársuk fájdalmában kezeibe temeti arcát. Középen fecskefészkek láthatók, s az ezekből kihulló madarak jelképezik az otthonukat elvesztő emberek sorsát. Itt egy csuklyás, arctalan figura testesíti meg a Gonoszt, aki egy fecskefiókát fojtogat, s letépi szárnyáról a tollakat.

Ádám Tímea, a Budai Nagy Antal Gimnázium diákja előadta az „Elmegyek, elmegyek …” című dalt, majd Széchenyi Kinga egykori kitelepített beszélt a szörnyű évekről. Elmondta, hogy egy évvel a hortobágyi internálások után, 1951. május 21-én hajnalban kezdődött az osztályellenségként megbélyegzett budapestiek kitelepítése. Két hónap alatt összesen 13670 személyt vittek el Budapestről, 137 faluba és számtalan tanyára szállították az internáltakat.

Az emlékmű három részét külön-külön avatták fel. Rétvári Bence és Németh Zoltán leplezte le az egyik táblát, aztán Priska József Tamás szabadságharcos és Jankovics Marcell következett, aki maga is kitelepített volt, majd Szabolcs Attila és bonni vendége, Helmut Kollig zárta a sort. Az emlékművet megáldotta a három pap, s végül két egykori kitelepített, Németh Árpádné Majzik Klára, a POFOSZ elnökhelyettese és gróf Bethlen István szólaltatta meg a műalkotáson lévő harangokat.

A jelenlévő tisztségviselők sorra megkoszorúzták az emlékművet, majd a Szózattal fejeződött be az ünnepség.

Részlet Széchenyi Kinga beszédéből

A mai napnak különösen szomorú, szívszorító jelentősége van számunkra, mert 1951 május 21-e hajnalán, tehát pontosan 60 esztendeje rendőrök kézbesítették Budapesten az első kitelepítési határozatokat. Többen vagyunk itt jelen, akik gyerekként, fiatalként ezt a sokkot átéltük. A következő nap kora hajnalán rendőrök és ÁVÓ-sok toloncolták ki lakásaikból és hurcolták el a kitelepítettek első csoportját. Ezzel megkezdődött alig egy évvel a Hortobágyra való kitelepítések után a két hónapig tartó szintén tömeges és családos kitelepítés az ország keleti felének 137 falujába és számtalan tanyájára, ahová a meglévő adatok szerint legalább 13670 személyt hurcoltak el a hatóságok. A dokumentálható kitelepítettek száma Hortobágyra hurcoltakkal és a ma még ki nem kutatott vidékről vidékre kitelepítettekel együtt kb. 25000-re tehető. Ebben a számban nincsenek benne a korábbi és későbbi szórványos kitelepítettek. (...)

A kitelepítések a legsötétebb Rákosi diktatúra alatt történtek, amikor az ország lakosságának egy negyedét érte különböző atrocitás, súlyos ítéletek születtek: kivégzés, börtön, internálás, kitelepítés, rengeteg kihágási bírság néhány év leforgása alatt. Ha a korai 50-es évekről beszélünk, két szóval remekül jellemezhető az időszak, mégpedig a csengőfrásszal és a padlássöpréssel. Ha megszólalt a kapu vagy bejárati ajtó csengője, ez jelenthette az ÁVH vagy a rendőrség megjelenését, a padlássöprés pedig vidéken a mérhetetlen beszolgáltatást, mindkettő szörnyű következményekkel járhatott. Ez az állandó félemben tartás és sakkban tartás időszaka volt. (...)

A kitelepítetteket sohasem rehabilitálták, a rendszerváltás utáni kárpótlás szimbolikusnak nevezhető. A rendszer vezetői és kiszolgálói súlyos bűnt követtek el, melyeket mentegetni nem szabad és nagyon nehéz megbocsájtani, mert a még élő tettesek nem tanúsítanak megbánást. Itt, az emlékmű előtt először fejet kell hajtanunk a közülünk már eltávozott kitelepítettek előtt, meg kell emlékeznünk a kitelepítettek idősebb generációiról, akik a legnagyobb veszteséget szenvedték el, és nekünk akkori gyerekeknek, fiataloknak életreszóló példát mutattak a nehézségek, a súlyos megaláztatások méltóságteljes, zokszó nélküli elviselésében, és az igazi szellemi és lelki értékek átadásával. Átadták azt az erőt is, ami ahhoz a kitartáshoz kellett, amivel a diszkrimináció akadályaival megküzdhettünk. Külön szólni kell a semmiből, vagy majdnem semmiből táplálékot, ruhát varázsló édesanyákról, nagymamákról, akik a család összetartása mellett nehéz fizikai munkát végeztek. Az idősebbek soha többet nem dolgozhattak végzettségüknek megfelelő állásokban, ez komoly vesztesége volt nemcsak az egyénnek, hanem az országnak is. Meg kell köszönnünk helybeliek áldozatos szolidaritását, megértését, segítségét, megható szeretetét és ugyanez vonatkozik azokra a rokonokra, barátokra, egyházi személyekre, akik a kitelepítés ideje alatt segítséget nyújtottak. (...)

A mi feladatunk továbbra is az, hogy minél nagyobb körben beszéljünk, írjunk a velünk történt jogtalan, törvénytelen, embertelen atrocitásokról és azok hatásairól. Nem hallgathatunk, mert elvész a múlt, nélküle a jövő sem építhető. A már álló mikófalvi, kőteleki, budapesti emlékműveket, emléktáblákat még sok más kövesse, hogy az elkövetkező nemzedékek is tudjanak a diktatúra tragikus intézkedéseiről.

Forrás: budafok-teteny.hu

2011. május 23.