Az aradi vértanúk emlékére

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Diákok, Tisztelt Megemlékezők

Egy nemzet történetéről a gesztusok sokszor többet árulnak el, mint az emlékművek és történelemkönyvek. Az aradi vértanúk nevét a magyar lakosság többsége aligha tudja elsorolni, s bizonyára sokan vannak, akik egyetlen aradi vértanú nevét sem ismerik. Ám aligha van Magyarországon olyan felnőtt ember, aki ne ismerné a fogadalmat: „magyar ember sörrel nem koccint”. Hiszen – tartja a közhiedelem – „az osztrákok sörrel koccintottak az aradi vértanúk kivégzése után”. S vajon nem élőbb hagyományt teremtett-e másfél évszázadra ez az – egyébként aligha igaz – legenda, mint ha valaki tudja ugyan a vértanúk nevét, de mit sem tud a tetteikről?

Ha az 1848-49-es megtorlást a huszadik századi kataklizmák felől nézzük és értelmezzük, szinte érthetetlennek tűnik, hogy 13 vértanú katonatiszt és egy kivégzett miniszterelnök alakja miért vált ennyire meghatározóvá, jelképessé a magyar történeti köztudatban, míg a huszadik század százakat, ezreket számláló, ugyancsak vétlen vértanúié, ártatlan áldozataié nem minden esetben. Miért van az, hogy míg az 1919-es vörös- és fehérterror és az 1956 utáni megtorlások megítélésében sajnos máig eltérnek a vélemények, addig az1849-50 között kivégzettek emléke mindenki számára egyértelműen, tisztán áll előttünk?

1849-50-ben legalább 128 embert végeztek ki, több százan kerültek börtönbe, több ezren álltak hosszabb-rövidebb ideig vizsgálat alatt, több tízezer volt honvédet soroztak be büntetésből a császári-királyi hadseregbe. Gyakorlatilag nem volt olyan magyar család, amelynek valamelyik tagját ne érintette volna a megtorlás. S ha valamilyen csoda folytán egy családból senkit nem állítottak hadbíróság elé, s nem soroztak be, az önálló magyar bankjegy, a Kossuth-bankó kárpótlás nélküli megsemmisítése politikai pártállásra való tekintet nélkül érintette az ország csaknem valamennyi lakosát. Olyan, politikai indíttatású, gazdasági jellegű sokk érte ezáltal az egész társadalmat, amelyhez csak Trianon vagy az 1948 utáni államosítások hatása mérhető.

Egy idegen hatalom idegenek által végrehajtott bosszúhadjáratát szenvedte meg az ország: a hadbírák között nem találunk magyarokat, a megszálló katonaság, a csendőrség nem magyarokból állt, s a magyar társadalomnak nem volt olyan rétege, amely hasznot húzott volna a megtorlásból.

Azt sem feledhetjük azonban, hogy az Aradon kivégzettek nem azért lettek vértanúk, mert valamilyen társadalmi, etnikai vagy vallási csoporthoz tartoztak, hanem azért, mert tetteikkel egy olyan polgári alkotmányos modell megszületését és megőrzését szolgálták, amely nem illett bele a Habsburg-birodalom vezetőinek abszolutisztikus elképzeléseibe. Ez pedig független volt származásuktól, nemzetiségüktől, hiszen jól tudjuk: a tizenhármak között találunk német, osztrák, szerb vagy éppen horvát származású katonatiszteket egyaránt.

Egyvalamiben biztosan közös volt ez a megtorlás a huszadik századiakkal. Képletesen az 1849-es bosszú áldozatainak többsége is temetetlen maradt évtizedeken át. Batthyány Lajos is csak a kiegyezés után kaphatta meg a méltó végtisztességet, s a pesti vértanúk alig felének ismerjük a nyughelyét.

A császár és király kiegyezett ugyan a nemzettel, de igazán egyetlen gesztussal sem érzékeltette, hogy megbánta volna a kivégzéseket. Ezért sem lehetett feltárni a vértanúk sírját. Így a kiegyezés 1867-ben csak politikai és gazdasági tekintetben történt meg, de lélekben nem. A magyar közvélemény egy része pedig, ha nem is tudta, de még évtizedekig érezte azt, amit később Illyés Gyula így fogalmazott meg:

Kezét - mert ő ölt, maga a király -
egy nép arcába törölte bele.

A múlt sohasem múlik el. Mindaz, ami elődeinkkel megtörtént, része mai életünknek is, ezért nem létezhet társadalmi tisztánlátás és nemzeti önismeret a múlt ismerete nélkül. Noha a sörrel való koccintás tilalma – 150 év elteltével – a hagyomány szerint néhány éve megszűnt, Világos és Arad traumája máig hatással van ránk. A történelmi emlékezet felkiáltójelet rajzol az égre, amikor nem engedi elfeledtetni az áldozatokat és azok példáját, sorsát, tragikus végzetét. A hősök leckét adnak nekünk emberi helytállásból, a vészterhes időszakok negatív példája pedig egyszer talán elrettenti a történelem alakítóit a bűnök újbóli elkövetésétől. Így válhat igazán fontossá az az üzenet, amelyet a legfiatalabb kivégzett, Leiningen-Westerburg Károly utolsó szavai közvetítenek: „Nemsokára egy más, igazabb bíró előtt állunk, ő igazságosan ítél majd fölöttünk.”

Köszönöm figyelmüket!

2008. november 6.