Trianon évfordulóján

Tisztelt Honfitársak, Kedves Barátaim!

Ma, június 4-én van 87 éve, hogy egy Párizs környéki kastélyban igazságtalan, a történelmi Magyarországot és a magyar népet nagymértékben megcsonkító békediktátumot írattak alá Magyarország képviselőivel. Olyan diktátum volt ez, amely Európa, illetve a XX. század történelmében is példátlan gazság.

Ami a magyarokkal, velünk történt, nem az önzés, az önsajnálat miatt megrázó. Tudjuk, a trianoni döntés az akkori ország területének 72 %-át juttatta az ügyesen lavírozó, érdekeiket könyörtelenül érvényesítő, olykor még állami múlttal sem rendelkező utódállamoknak. A lakosság mintegy 64 %-át veszítettük el, s ebben a többmilliós lélekszámú nemzetiségek mellett közel 3 300 000, etnikailag nagyrészt egy tömbben élő magyart is, mint állampolgárt.

Mindezek csak száraz statisztikai adatoknak tűnnek, mégis indulatok, érzelmek rejlenek mögöttük. De hogyan is beszélhetnénk érzelemmentesen erről a nemzeti sorstragédiáról?! A sok esetben nyíltan kifosztó, üldöző politikát folytató új államalakulatokhoz került magyarság kollektív és egyéni megpróbáltatásairól?! A döntés nem jelentett nem is jelenthetett etnikai megbékélést, hiszen egy soknemzetiségű államból kreált több, hasonlóan többnemzetiségű országot. Ezzel egyúttal semmibe vette a nemzeti önrendelkezés sokat hangoztatott elvét. Ezt is jelzi, hogy a francia parlament egyik képviselője a tárgyban írt könyvének az „Egy diplomáciai tévedés – A megcsonkított Magyarország” címet adta.

Trianon elszakította egymástól az ország gazdaságilag egymásra utalt részeit, széttépte az egységes vasúti hálózatot is. Odaveszett az erdőterület 88 %-a, s hogy mit jelentett az új határ meghúzása a Kárpát-medence vízhálózatára nézve, válaszként elég, ha a tiszai ciánszennyezés vagy az árvizek rémületes heteit idézzük a közelmúltból. Tragikus fintora a sorsnak, hogy Teleki Pál földrajztudósként hangsúlyosan beszélt a Trianon következtében várható árvizek veszélyéről - éppen 80 esztendővel az egyik legutóbbi tragédia (a beregi árvíz) bekövetkezte előtt.

Olyan gazdasági egységek szétszabdalását kellett túlélni, melyek nemcsak az ország gazdasági fejlődésének hajtómotorjaiként működtek, hanem európai mércével mérve értek el komoly eredményeket, biztosítottak milliós tömegeknek tisztességes életet, nyelvre, etnikumra, vallásra tekintet nélkül.

Olyan, kulturálisan a magyarság sorsába integrált régiók, városok és vidékek elcsatolásával szembesültek eleink, amelyeknek lakói merőben új feltételek közé kerültek. E trauma nagy visszalépést jelentettek az ott élő magyaroknak gazdaságilag, szellemileg, kulturálisan egyaránt. A korábbiak részbeni vagy teljes elvesztését, a szó szerinti fékevesztett elnyomás, asszimilációs törekvések elszenvedését is jelentették ezek a folyamatok! A diktátum kárvallottjai ezt nem kérték, nem akarták, bűntelenül is többszörösen büntették őket, - a legyőzött, kifosztott, porig alázott maradék Magyarország alig tudott segíteni, a nagyvilág pedig elfordította tekintetét.

Hosszú évtizedekkel a döntés után, 1989 táján újraéledt a reménykedés, a kommunista diktatúrák alól felszabadult országok nemzetei óriási elvárásokkal tekintettek a jövőbe. A siettetett gazdasági összeomlást követően, az új keresésének útvesztőiben vergődve sajnos mégis áldozatul estek, a globális tőke- és pénzvilág csillapíthatatlan profitvágyának.

Bár leomlottak régebbi tiltások és falak, új sovinizmusok, az állítólag szociáldemokratává lett kommunista nomenklatúra érdekcsoportjai lopakodtak vissza. Ezek szerezték meg elsősorban a gazdasági, de a politikai hatalmat is, tartják kézben a médiát. Közben az emberek a gazdasági kényszer és kiszolgáltatottság félelmetes terhét tanulták meg, s érzik mindennapjaikban is.

Az anyaország feladata ebben a helyzetben óriási jelentőségű, felelőssége hatalmas. Ezért fontos, hogy ne feledkezzünk meg a tragédiáról. Felelős nemzet nem teheti meg, hogy csak történelme dicső és felemelő napjaira emlékezzen. Ha felednénk a rosszat, akkor egyszersmind magukra hagynánk a védtelen áldozatokat. Márpedig most és mindenkor éppen az a legfontosabb dolgunk, hogy tartsuk a lelket bennük, a diktátum veszteseiben.

Ebben jelenthetett volna mérföldkövet a 2004. december 5-i népszavazás Magyarországon. A határon túlra szakadt nemzettársaink magyar állampolgárságáról való döntésnek elsősorban érzelmi jelentősége lehetett volna. Az eredmény közismert, s ez ijesztő képet ad a mai anyaországi társadalom lelkületéről. A hazugság keltette félelem, a mindent felülíró anyagi megfontolások, de leginkább a mindent ellepő közöny országává látszunk válni – közel kilenc évtizeddel a tragédia után. És erről legkevésbé maguk az emberek tehetnek. Leginkább a félretájékoztatás, a médiamanipuláció, továbbá a létbizonytalanság érzése a felelős.

Most nem idegen hatalmak, hanem  a magyar miniszterelnök, az MSZP és az SZDSZ döntött a  „nem” mellett, agitált és terjesztett gátlástalanul rémhíreket. A „23 millió román munkavállaló”–val való riogatás mutatja: egyeseknek semmi sem szent a politikai hatalomszerzés érdekében, és nem számít az sem, ha gyógyíthatatlan sebeket okoznak ezzel. Ha átléphetetlen árkokat ásnak határon túli és anyaországi magyarok között. Joggal jelenthetjük ki: ezt egyetlen nemzet sem engedheti meg magának.

Az Európai Uniós csatlakozás új kereteket ad, új lehetőségeket vet föl. Egyazon közösség tagjai vagyunk immár több eltaszított országrésszel, de még nem valamennyivel! A kisebbségek helyzete, ha nincs is megnyugtatóan rendezve az unió középső és keleti felén, bízzunk, higgyünk a jövőben! Fontos feladatunk elérni, hogy a határokon túl élő honfitársaink ne vándoroljanak el szülőföldjükről, hogy ott találjanak érvényesülést, egy megbecsült közösség tagjaiként. Kötelességünk minden segítséget megadni ebben – ezért kellenek a határon túli magyar iskolák és egyetemek, az egyházak munkája. A mesterségesen gerjesztett megosztottság helyét pedig az összetartozás érzésének kell elfoglalnia.

Mindehhez támaszt kell nyújtania az anyaországnak, azonban tartós eredményeket kiharcolni magyar anyanyelvű, érzelmű, de külföldi állampolgárságú nemzettestvéreinknek kell, otthonukban! Számíthatnak az Európai Unió fórumaira, s az otthoni, helyi demokratikus erőkre! Tartsanak össze, erősítsék egymást, de ez csak úgy megy, ha maguk mögött látják az anyaországi magyarságot. Ebben áll leginkább a mai magyarországi politika és társadalom felelőssége!

Gyarapítsuk értékeinket, higgyünk büszkén magyarságunkban!

Köszönöm szépen figyelmüket!

2008. november 29.